Müller Péter a szeretetről:
"Mindenkinek van egy legbensőbb magja. Egy centruma, ez lényünk szíve. S körülötte van az otthonunk, a házunk és még távolabb a kertünk ennek határán pedig a kerítésünk.
Párunknak ugyanígy
Lépj ki magadból, lépj ki az otthonodból, a házadból, s gyere el a kerítésedig.
És ő is lépjen ki magából, az otthonából, a házából és jöjjön el a kerítéséig.
És itt fogjátok meg egymás kezét!
Ez a szeretet.
Érintés, csók, ölelés a határon.
De vigyázz!
Ne ess át a másik birodalmába! Ne akard meghódítani és elfoglalni az ő országát!
S ne mondd azt, hogy az enyém vagy!
És ne rántsd át a másikat a te kertedbe, a te országodba!
Ne mondd azt, hogy légy az enyém, költözz belém, add föl a saját országodat, értem!
Ne akarjátok birtokolni egymást. Ne akarjátok meghódítani egymást.
Ne engedjetek túl mélyen magatokba valakit, s ne hatoljatok túl mélyen és önzőn a másikba.
Ne veszítsétek el a középpontotokat, a centrumot, lényetek valóját. A szíveteket.
Olyan ez, mint a páros tánc.
Mindenkinek megvan az egyensúlya. Nem lépek és nem tehénkedek a másikra. És nem rántom magamra. Nem billentem ki önmagából.
Bármennyire vágyom rá, kívánom, vagy Szeretem. A zene köt össze minket. A ritmus és természetesen az ölelés de ez nem lehet önző, fojtogató, szoros és mohó. És nem lehet túl gyenge és távoli sem mert az már nem ölelés.
A nagy táncosokat onnan ismered fel, hogyan fogják meg a nő kezét. Lágyan. Finoman. És mégis biztonságosan. Nincs benne görcs. Nincs benne erőszak, önzés, fékezhetetlen mohóság.
Gyengédség van benne- s annak varázsos ereje.
S látod a nő hogyan adja oda magát a párjának. Sohasem teljesen. A legönfeletebb önátadásból is pillanatok alatt visszanyeri egyensúlyát. A középpontját. S táncol egyedül, ha kell!
Ez a szeretet. Együtt és külön. És újra együtt és újra külön.
Az Én és a Te nem eggyé olvad, hanem lüktet.
És találkoznak újra és újra a kerítésnél. És megfogják egymás kezét.
És szeretnek anélkül, hogy belegázolnának egymás világába."
